The Fourth Political Theory

beyond left and right but against the center

A túlélés a Spinoza legfontosabb fogalma. Nála ez tartamhoz és az élethez mint az önazonosság egy bizonyos ideig való megőrzésének képességéhez kapcsolódik. Képesség számára egyenlő erő. Továbbá a Nietzschére reflektáló Deleuze szerint: erő egyenlő élet. A túlélés tartós és állhatatos kitartás. A kitartás akarata. A túlélősdi életstílus, ami egyetlen dolgot céloz: a túlélést, az életet az élet kedvéért, az erőt az erő kedvéért.  Agamben, Schmitt „rendkívüli állapot” (Ernstfall) koncepciójának elemzésekor elénk tárja a „puszta élet” fogalmát. Eszerint az abszolút uralom a hatalom abszolút akarásán alapszik, amely elérte szuverenitásának végső tisztaságát. Agamben erre kiváló példát lát a koncentrációs táborok lakóiban. Ott mindenkinek egyetlen célja van: túlélni. Ez a „puszta élet” – bárminemű vertikális törekvés nélkül, aminek végletes ellenlábasa a kristálytiszta szuverenitás. Élet az élet kedvéért. Élni az életért. A megmaradás céljából megmaradni. Ez minden? Igen.

Érdekességképpen, Nergal – a pestis istene az akkád mitológiában – leszáll a pokolra, azzal a szándékkal, hogy a fejét vegye az alvilág úrnőjének, Ereskigálnak. Ott a királynő foglyul akarta ejteni, ám Nergal kardot rántott, a hajánál fogva megragadva, rákiáltott: „És most te némber elvágom a torkodat!”  Ekkor Ereskigál, az alvilág úrnője térdre rogyott a pestis istene előtt, és könyörögve így szólt: „Akkor inkább vegyél feleségül”. Az akkád történet ezzel ér véget. De, ami érdekes, hogy Nergál a Napisten, a pestis istene, azért száll le a pokolra, hogy ott rendet tegyen, és helyre tegye az alvilág úrnőjét, aki fellázadt az isteni rend ellen.

Ez egy nagyon lényeges mítosz. A pestis okkal, valami miatt jön el – azért, hogy minket alázatosakká tegyen, hogy földi, anyagi lényünket visszategye a léthierarchiában, a teremtmények hierarchiájában a megfelelő helyre.

A koronavírus járvány véget vet a globalizációnak. A nyitott társadalom melegágya a betegségek terjedésének. Bárki, aki a határok megszüntetése mellett áll ki, előkészíti a terepet az emberiség teljes megsemmisítésére. Ön is mosolyoghat ezen állításokat olvasva, de a fehér HazMat (hazardous materials = ’veszélyes anyagok’ elleni – a szerk. megjegyzése) védőruhába öltözött emberek látványa lefagyasztja majd a mosolyt az Ön arcáról is. Csak az elzártság menthet meg minket. Elzártság minden értelemben: lezárt határokkal, befagyasztott gazdasággal, az áru és termékforgalom teljes leállításával. Fichte ezt nevezte „zárt kereskedelmi államnak”. George Sorost meg kellene lincselni, Fichte-nek pedig szobrot kellene állítani.  Ez volt az első lecke.

A modern kor összes politikai rendszerét három különböző ideológia szülte: az első és legrégibb a liberalizmus, a második a marxizmus, a harmadik pedig a fasizmus. Az utóbbi kettõ megbukott, s eltûnt a történelembõl, az elsõ pedig nem ideológiaként mûködik tovább, hanem magától értetõdõ gyakorlatként. A világ ma egy politika utáni valóság szélén áll. A liberalizmus értékei olyan mélyen beágyazódnak az átlagemberbe, hogy nem is észleli: egy ideológia mûködik körülötte. Ennek következtében a liberalizmus a politikai diskurzus teljes kisajátításával fenyeget, valamint azzal, hogy a világot teljes egyformaságba süllyeszti, elpusztítva mindazt, ami a különbözõ kultúrákat és embereket egyedivé teszi.

Alexander Dugin (1962) a posztszovjet korszak egyik legjelentõ-sebb orosz szerzõje és politikai kommentátora szerint ezen apokaliptikus helyzetbõl való kikerüléshez negyedik ideológiára van szükség. Olyanra, ami tradicionális metafizikai megalapozottsággal a háta mögött átrostálja az elsõ három romhalmazát, használható elemek után kutatva, de eközben új és egyedi marad. A szerzõ nem pontról pontra meghatározott programmal áll elõ, hanem körvonalazza azokat a jellemzõket és témákat, amelyek körében mindez kibontakozhat.

A jelenkorban a politika a múlt ügyének tűnik, legalábbis abban a formában, ahogy eddig ismertük. A liberalizmus kitartóan harcolt minden politikai ellenfele ellen, amely rendszeralternatívát kínált volna: a konzervativizmus, a monarchizmus, a fasizmus, a szocializmus, a kommunizmus ellen – és a 20. század végére mindegyikre vereséget mért. Logikus lenne arra következtetni, hogy miközben a politika liberális lett, a liberalizmus globalizált társadalom perifériájára sodródott valamennyi ellensége újragondolja stratégiáját, és új, egyesített frontot hoz létre – Alain de Benoist megfogalmazásában: periféria a centrum ellen. Ehelyett a 21. század kezdetén minden más forgatókönyv szerint alakult.
A politika fontosságát korábban is eljelentékteleníteni törekvő liberalizmus győzelmét követően a politika teljes megsemmisítése mellett döntött. Talán amiatt, hogy így megakadályozza a politikai alternatívák felemelkedését és biztosítsa saját fennmaradását, talán mert politikai céljai értelmetlenné váltak ideológiai vetélytársak hiányában, amelyek Carl Schmitt értelmezésében nélkülözhetetlenek egy politikai pozíció felépítéséhez. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy megsemmisítse a politikát, függetlenül attól, hogy volt-e értelme. Ugyanakkor maga a liberalizmus is megváltozott: eltávolodott az eszmék, politikai programok és nyilatkozatok szintjétől a ténylegesség szintje felé, a társadalmi felépítmény húsába hatolt, amely átitatódott a liberalizmussal, végeredményben pedig ez a dolgok természetes rendjének kezd tűnni. Ezt nemcsak politikai fejlődésnek állították be, hanem természetes és élő folyamatnak. E történelmi átalakulás következményeként minden más, a múlt században egymás ellen szenvedélyes harcot folytató politikai ideológia elvesztette időszerűségét. A konzervativizmus, a fasizmus és a kommunizmus – a maguk összes változatában – elveszítették a harcot, a nyertes liberalizmus pedig életformává alakult: konzumizmussá, individualizmussá és a politikaalattiság posztmodern megnyilvánulásává. A politika biopolitikai jellegűvé vált, egyre inkább individuális és szubindividuális szinteken kezdett működni. Idővel nyilvánvalóvá lett, hogy nemcsak a vereséget szenvedett politikai ideológiák tűntek el a színpadról, hanem a politika maga, beleértve a liberalizmus azon formáját is, amely még az eszmék szintjén működött. Emiatt oly nehéz elképzelni a politika alternatív formáját. A liberalizmussal egyet nem értők nehéz helyzetben találják magukat – a győztes ellenség feloldódott és eltűnt; szélmalomharcot kell folytatniuk. Hogyan kezdhet valaki politizálni, ha nem létezik politika?

Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy a „negyedikek”, a – voltaképpen már nem-kasztot jelentő – súdrák uralma főként a keleti hemiszférában részben az 1920–40-es években, legkiterjedtebben perfektuálódva pedig az ’50-es években ténylegesen megvalósult. A súdrák (akiknek körébe például Magyarországon a „munkás-paraszt hatalom” látható és főként középszintű káderei tartoztak, mivel a párt legfelsőbb és főként titkos vezetését – milyen meglepő lehet ez a szerző számára – döntően zsidók alkották) azonban még úgy is képtelennek mutatkoztak a démonian sötét terroron kívül a hatalom gyakorlására, hogy minden lényeges lépésüket – Moszkvából érkező utasítások formájában – háttérerők diktálták számukra. Ez azonban az 1960-as évekre csak látszólag vezetett kényszerűségből valamiféle visszarendeződéshez és a harmadik kaszt polgári-értelmiségi utómaradványainak az újbóli uralmához. Sajátos metamorfózisokon keresztül ugyanis ezt követően mind a mai napig még alább szállt a hatalom, s az „ötödikek” (pancsakák) uralma következett be, akik „egy része (ellentétben az upavarnákkal) rendelkezik a pszeudo-intelligencia jegyében álló kvalitások megszerzésének, megtartásának és gyakorlati kiélésének a képességével.” Tehát „szó sincs arról, hogy akár a depravált polgárság primátusa visszatért volna. A nyugati világ szinte észrevétlenül ment át a depravált polgári világból a súdra-alatti polgári értelmiség világába. A »vasfüggöny« mögötti országok átélték a proletár-infraproletár mezben megjelenő súdra-alattiság átmeneti korszakát, amivel a Nyugat csak mint lappangó, megvalósulással fenyegető lehetőséggel találkozott.” „Most az egyre értelmiségibb és egyre démonibban alacsonyrendű pancsaka-tendenciák érvényesülésének korszakában vagyunk, közeledve a földi-emberi világ ezen ciklusának bevégződéséhez.”(24) Ezen időszak viszonylagos hosszúságának is megvan a maga kozmikus analógiája: amíg ugyanis a negyedik „rend”, a súdrák uralma rövidségét tekintve megfelel a korszakok sorában a legrövidebb kor, a kali-juga időarányos hosszúságának, addig az ezt követő pancsakák uralma a világkorszak – kali-jugát követő – utólappangási idejével (pralaja) áll analógiában, amely hozzávetőlegesen ötször olyan hosszúságú, mint a szorosabban vett „proletariátus”, pontosabban a súdrák uralma.

Hyperborea egy édeni korszaknak, az Aranykornak felel meg. A jelenkori vélemények elburjánzó egocentrizmusának köszönhetően e témában a legfőbb tévedés az, hogy ezt a kort a jelen alapján képzelik el. Pedig ez semmiféleképpen nem a lustaságnak, a dolce farnientének, a szórakozásoknak, a hedonizmusnak, a könnyelműségnek, az individualizmusnak és a tömegek diadalának, a mindenféle szabados szeszélynek, a folyton teli gyomornak, a teljes komfortnak a kora. Nincs semmi közös az élet e tipikusan modern és involutív szemlélete, s az igazi Aranykor között. Természetesen az Aranykor külső feltételei igen kellemesek voltak, ám ebben következményt kell látni, nem elsőséget. Ezzel kapcsolatban Pierre Gordon[2] nagyon találóan írta: „…az Aranykor … egy egyedülálló aszkézis s az egész jelenségvilágról való lemondás kora volt. E régmúlt idők jellegzetességei, a szépség s a különlegesen hosszú élet nem könnyű, külsődleges feltételeknek voltak köszönhetőek, hanem az emberi tudat teljes uralmának a benyomások felett, és a létszükségletek nagyon korlátozott voltának. Semmit sem érthetünk az Aranykornak e koncepciójából, ha szem elől tévesztjük, hogy a szellem uralmán és a hús gyengítésén alapuló teokratikus koncepcióról van szó.” A modern individuum nézőpontjából, aki teljesen a modern világot irányító elvek szerint él és szilárdan hisz is bennük, a Tradíció Aranykora semmiféleképpen nem felel meg egy Paradicsomnak. Ellenkezőleg, az ő általa idealizált aranykor a Tradíció Sötétkorának a megfelelője.

K. - A napokban jelent meg az “Eurásia” internetes kiadásának honlapján Magyarország új Alaptörvényének olasz fordítása. Ezek szerint a jelenlegi politikai változasokat is jelentősnek ítéli bizonyos szempontból. Hogyan látja a magyar politikai élet alakulását?

V. – Az új Alkotmány hatályba lépése után a nyugati bankhatalom által fenntartott bizonyos politikai és ideológiai erők egy szégyentelen pert indítottak Magyarország ellen és ezáltal euroszkeptikus vagy eurofóbiás érzelmeket támasztottak a magyar népben. Ez a helyzet, arra késztetheti a Magyarokat, hogy máshová fordítsák a tekintetüket, valójában még a “Washington Post” is lehetőséget lát arra, hogy Magyarország egy orosz bástyává válhat. Minden esetre Magyarországnak lehetősége van arra, hogy egy építő kapcsolatot instauráljon azzal az eurázsiai maggal, amely az orosz, fehérorosz, kazák összefogásbol született és amely hamarosan Ukrajna területét is magába foglalja. Magyarország elöljáró szerepet játszhatna itt Európában belül, egy új eurázsiai rendnek az építésében.

A szakrális szemléletmód — a Tradíció szempontjai — a cél megvalósítását illető eltérő rátekintésében különbözik a profán állásponttól; azáltal, hogy a szakrális világszemlélet mindent mint szimbólumot értelmez, amely számára nem egyoldalú, hanem valami más, ami a szellemi, metafizikai szférákra mutat. A profanizmus ellenben igyekszik a dolgokat önmagukban elegendőnek, befejezettnek tekinteni, vagy más esetekben valamely konkrét, érzékelhető szintre leszállítani, így van ez a szerelem kérdése, problematikája, illetve a szexus és az erotika esetében is, sőt mi több, amennyiben az erotika kérdését mint valami mélyet, bensőségeset és kezdettől fogva lévőt éljük át, az emberi pszichikum legalapvetőbb mechanizmusait birtokolva ebben a gigantikus hatalomban, nevezetesen a szexus szférájában, —világos, jól látható és éles a határ a szakrális és a proíán szemlélet között.

Az erotika problémája nem egyszerűen egy a problémák közül, “emberi" összefüggésben jól láthatóan központi helyet foglal el. Ezért nagyon gyakoriak az erotikával kapcsolatos kérdések, alapját képezve a fundamentális vallási, filozófiai, morális és tudományos tételeknek. A szexussal az emberi létezés legkülönbözőbb szférái kapcsolódnak össze, s nem csak a pszichoanalitikus tanok formulái óta: hasonló kapcsolatok kerültek napvilágra az emberi történet legősibb emlékeiben. Az imperátor szerelme, vagy a fáraók szexuális sajátságai nemegyszer elárulták nemcsak a politikai, hanem szellemi irányultságuk változásának történetét is. A Princípium értelmezését is “a szexuson keresztül" alkalmazták, de az istenek világához mérten. (Emlékezzünk például a trójai háború isteni előtörténetére.)

 Aközéppontban lévő erotikus tényező megértése profán álláspont esetében kimerül abban, hogy a megértéshez vezető lehetőség is kizárt. Nézeteik szerint a szexualitás mint állati megnyilvánulás, mint testiség gyakorol hatást az emberre, a gyönyörre való mély ösztöni törekvés kifejeződéseként.