René GUÉNON (1886–1951) az egyetemességében vett spirituális és metafizikai Hagyomány helyreállításának, valamint a tradicionális létszemlélet megalapozásának legkiemelkedőbb és legmeghatározóbb jelentőségű alakja, életművével valódi és egyetemes távlatokat nyitott meg a modern világ egyre súlyosabb válságában még eszmélni képes jelenkori ember számára.
Érdekességképpen, Nergal – a pestis istene az akkád mitológiában – leszáll a pokolra, azzal a szándékkal, hogy a fejét vegye az alvilág úrnőjének, Ereskigálnak. Ott a királynő foglyul akarta ejteni, ám Nergal kardot rántott, a hajánál fogva megragadva, rákiáltott: „És most te némber elvágom a torkodat!” Ekkor Ereskigál, az alvilág úrnője térdre rogyott a pestis istene előtt, és könyörögve így szólt: „Akkor inkább vegyél feleségül”. Az akkád történet ezzel ér véget. De, ami érdekes, hogy Nergál a Napisten, a pestis istene, azért száll le a pokolra, hogy ott rendet tegyen, és helyre tegye az alvilág úrnőjét, aki fellázadt az isteni rend ellen.
Ez egy nagyon lényeges mítosz. A pestis okkal, valami miatt jön el – azért, hogy minket alázatosakká tegyen, hogy földi, anyagi lényünket visszategye a léthierarchiában, a teremtmények hierarchiájában a megfelelő helyre.
Minél előbb felismerjük e fordulat közeledtét, annál felkészültebbek leszünk az új kihívásokkal szemben. A helyzet némileg hasonlít a Szovjetunió utolsó napjaira: a szovjet vezetés nagy többsége teljes mértékben elutasította egy új államformára, államvezetési módszerre való áttérés gondolatát; csak egy szűk réteg ismerte fel, hogy a válságot új, alternatív modell bevezetésével lehet megoldani. Egy kétpólusú világban az egyik pólus összeomlásakor a másik fogja meghatározni a világrendendet, s az összeomlott pólus kénytelen lesz elismerni a másik győzelmét, átvenni intézményrendszerét és megpróbálni asszimilálódni annak struktúrájába. Ezen folyamat vezetett a 90-es években a globalizmus kiszélesedéséhez és az egypólusú világrend kialakulásához.
Napjainkban ezen egypólusú világ omlik össze, s ezt a tényt már felismerték a világ vezető hatalmai (Kína, Oroszország, stb.), és ráeszméltek, hogy a függetlenség érdekében tett lépésekkel jobb feltételeket teremthetnek a maguk számára. Következtetésképpen az uralkodó elit összetett problémával szembesül: választaniuk kell a semmibe vezető, összeomló modell és egy teljesen új, a régiből elemeket nem átvevő ismeretlen között. Előre lehet látni, hogy az uralkodó elit milyen kétségbeesetten fog ragaszkodni a globalizmushoz és annak struktúráihoz, még annál is jobban, mint ahogy a pártelitek ragaszkodtak a késő szovjet időszakban a kommunizmushoz, annak ellenére, hogy minden mechanizmusa, eszköze, intézménye és egész felépítése összeomlóban van.
A koronavírus járvány véget vet a globalizációnak. A nyitott társadalom melegágya a betegségek terjedésének. Bárki, aki a határok megszüntetése mellett áll ki, előkészíti a terepet az emberiség teljes megsemmisítésére. Ön is mosolyoghat ezen állításokat olvasva, de a fehér HazMat (hazardous materials = ’veszélyes anyagok’ elleni – a szerk. megjegyzése) védőruhába öltözött emberek látványa lefagyasztja majd a mosolyt az Ön arcáról is. Csak az elzártság menthet meg minket. Elzártság minden értelemben: lezárt határokkal, befagyasztott gazdasággal, az áru és termékforgalom teljes leállításával. Fichte ezt nevezte „zárt kereskedelmi államnak”. George Sorost meg kellene lincselni, Fichte-nek pedig szobrot kellene állítani. Ez volt az első lecke.
A modern kor összes politikai rendszerét három különböző ideológia szülte: az első és legrégibb a liberáldemokrácia, a második a marxizmus, a harmadik pedig a fasizmus. Az utóbbi kettő megbukott, s eltűnt a történelemből, az első pedig nem ideológiaként működik tovább, hanem magától értetődő gyakorlatként. A világ ma egy politika utáni valóság szélén áll, amelyben a liberalizmus értékei oly mélyen beágyazódnak az átlagemberbe, hogy nem is észleli: egy ideológia működik körülötte. Ennek következtében a liberalizmus a politikai diskurzus teljes kisajátításával fenyeget, valamint azzal, hogy a világot teljes egyformaságba süllyeszti, elpusztítva mindazt, ami a különböző kultúrákat és embereket egyedivé teszi.
Alexander Dugin (1962) a posztszovjet korszak egyik legjelentősebb orosz szerzője és politikai kommentátora szerint ezen apokaliptikus helyzetből való kikerüléshez negyedik ideológiára van szükség. Olyanra, ami tradicionális metafizikai megalapozottsággal a háta mögött átrostálja az első három romhalmazát, használható elemek után kutatva, de eközben új és egyedi marad. A szerző nem pontról pontra meghatározott programmal áll elő, hanem körvonalazza azokat a jellemzőket és témákat, amelyek körében mindez kibontakozhat.
A. Dugin köszönti könyvének magyar kiadását
Alexander Dugin köszöntője könyvének magyar megjelenése alkalmából. 2017/12
A modern kor összes politikai rendszerét három különböző ideológia szülte: az első és legrégibb a liberalizmus, a második a marxizmus, a harmadik pedig a fasizmus. Az utóbbi kettõ megbukott, s eltûnt a történelembõl, az elsõ pedig nem ideológiaként mûködik tovább, hanem magától értetõdõ gyakorlatként. A világ ma egy politika utáni valóság szélén áll. A liberalizmus értékei olyan mélyen beágyazódnak az átlagemberbe, hogy nem is észleli: egy ideológia mûködik körülötte. Ennek következtében a liberalizmus a politikai diskurzus teljes kisajátításával fenyeget, valamint azzal, hogy a világot teljes egyformaságba süllyeszti, elpusztítva mindazt, ami a különbözõ kultúrákat és embereket egyedivé teszi.
Alexander Dugin (1962) a posztszovjet korszak egyik legjelentõ-sebb orosz szerzõje és politikai kommentátora szerint ezen apokaliptikus helyzetbõl való kikerüléshez negyedik ideológiára van szükség. Olyanra, ami tradicionális metafizikai megalapozottsággal a háta mögött átrostálja az elsõ három romhalmazát, használható elemek után kutatva, de eközben új és egyedi marad. A szerzõ nem pontról pontra meghatározott programmal áll elõ, hanem körvonalazza azokat a jellemzõket és témákat, amelyek körében mindez kibontakozhat.
Interjú Aleksandr Dugin professzorral, orosz filozófussal, szociológussal és politológussal, aki a Nemzetközi Eurázsiai Mozgalom vezetője és az eurázsianizmus ideológiájának egyik alap gondolkodója.
A jelenkorban a politika a múlt ügyének tűnik, legalábbis abban a formában, ahogy eddig ismertük. A liberalizmus kitartóan harcolt minden politikai ellenfele ellen, amely rendszeralternatívát kínált volna: a konzervativizmus, a monarchizmus, a fasizmus, a szocializmus, a kommunizmus ellen – és a 20. század végére mindegyikre vereséget mért. Logikus lenne arra következtetni, hogy miközben a politika liberális lett, a liberalizmus globalizált társadalom perifériájára sodródott valamennyi ellensége újragondolja stratégiáját, és új, egyesített frontot hoz létre – Alain de Benoist megfogalmazásában: periféria a centrum ellen. Ehelyett a 21. század kezdetén minden más forgatókönyv szerint alakult.
A politika fontosságát korábban is eljelentékteleníteni törekvő liberalizmus győzelmét követően a politika teljes megsemmisítése mellett döntött. Talán amiatt, hogy így megakadályozza a politikai alternatívák felemelkedését és biztosítsa saját fennmaradását, talán mert politikai céljai értelmetlenné váltak ideológiai vetélytársak hiányában, amelyek Carl Schmitt értelmezésében nélkülözhetetlenek egy politikai pozíció felépítéséhez. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy megsemmisítse a politikát, függetlenül attól, hogy volt-e értelme. Ugyanakkor maga a liberalizmus is megváltozott: eltávolodott az eszmék, politikai programok és nyilatkozatok szintjétől a ténylegesség szintje felé, a társadalmi felépítmény húsába hatolt, amely átitatódott a liberalizmussal, végeredményben pedig ez a dolgok természetes rendjének kezd tűnni. Ezt nemcsak politikai fejlődésnek állították be, hanem természetes és élő folyamatnak. E történelmi átalakulás következményeként minden más, a múlt században egymás ellen szenvedélyes harcot folytató politikai ideológia elvesztette időszerűségét. A konzervativizmus, a fasizmus és a kommunizmus – a maguk összes változatában – elveszítették a harcot, a nyertes liberalizmus pedig életformává alakult: konzumizmussá, individualizmussá és a politikaalattiság posztmodern megnyilvánulásává. A politika biopolitikai jellegűvé vált, egyre inkább individuális és szubindividuális szinteken kezdett működni. Idővel nyilvánvalóvá lett, hogy nemcsak a vereséget szenvedett politikai ideológiák tűntek el a színpadról, hanem a politika maga, beleértve a liberalizmus azon formáját is, amely még az eszmék szintjén működött. Emiatt oly nehéz elképzelni a politika alternatív formáját. A liberalizmussal egyet nem értők nehéz helyzetben találják magukat – a győztes ellenség feloldódott és eltűnt; szélmalomharcot kell folytatniuk. Hogyan kezdhet valaki politizálni, ha nem létezik politika?
Alexander Dugin előadása, ami 2014.
– Ön szerint ez miben nyilvánul meg?
– Elsősorban gazdasági téren. Nem engednek az országnak semmilyen olyan folyamatot kiteljesedni vagy épp elindítani, amely a gazdasági önállóságot segítené, legyen szó a multik megadóztatásáról, az új alaptörvényről (ebben is különösképpen a családról szóló részt kifogásolják, amely szentesíti, hogy egy kapcsolat férfiről és nőről szól) vagy az állam kapcsolatáról a jegybankkal. Emellé társul még az állandóan hangoztatott növekedő antiszemitizmus mint Dzsingisz Kán öt ujja Csak a tradíciókat követő nemzetek összefogásának lehet jövője a globalizmussal, individualizmussal, a barbarizmussal szemben – vallja Claudio Mutti olasz esszéista, filozófus, kutató, az eurázsiai gondolat egyik vezető európai gondolkodója, az olaszországi, 2004 óta létező Eurázsiai Folyóirat kiadója. Claudio Mutti 1946-ban született. Kutatta és fordította olyan tradicionalista gondolkodók műveit, mint Julius Evola, Corneliu Codreanu, Johann von Leers, Savitri Devi, Friedrich Nietzsche és René Guénon. Több intézetet is vezetett, melyek mind a kultúraközi párbeszédet szolgálták, kutatta a magyar folklórt, valamint a magyar és román irodalmat. súlyos, ámde kevéssé igaz vád, ahogyan az is, hogyan bánnak errefelé az úgynevezett „roma kisebbséggel”.
Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy a „negyedikek”, a – voltaképpen már nem-kasztot jelentő – súdrák uralma főként a keleti hemiszférában részben az 1920–40-es években, legkiterjedtebben perfektuálódva pedig az ’50-es években ténylegesen megvalósult. A súdrák (akiknek körébe például Magyarországon a „munkás-paraszt hatalom” látható és főként középszintű káderei tartoztak, mivel a párt legfelsőbb és főként titkos vezetését – milyen meglepő lehet ez a szerző számára – döntően zsidók alkották) azonban még úgy is képtelennek mutatkoztak a démonian sötét terroron kívül a hatalom gyakorlására, hogy minden lényeges lépésüket – Moszkvából érkező utasítások formájában – háttérerők diktálták számukra. Ez azonban az 1960-as évekre csak látszólag vezetett kényszerűségből valamiféle visszarendeződéshez és a harmadik kaszt polgári-értelmiségi utómaradványainak az újbóli uralmához. Sajátos metamorfózisokon keresztül ugyanis ezt követően mind a mai napig még alább szállt a hatalom, s az „ötödikek” (pancsakák) uralma következett be, akik „egy része (ellentétben az upavarnákkal) rendelkezik a pszeudo-intelligencia jegyében álló kvalitások megszerzésének, megtartásának és gyakorlati kiélésének a képességével.” Tehát „szó sincs arról, hogy akár a depravált polgárság primátusa visszatért volna. A nyugati világ szinte észrevétlenül ment át a depravált polgári világból a súdra-alatti polgári értelmiség világába. A »vasfüggöny« mögötti országok átélték a proletár-infraproletár mezben megjelenő súdra-alattiság átmeneti korszakát, amivel a Nyugat csak mint lappangó, megvalósulással fenyegető lehetőséggel találkozott.” „Most az egyre értelmiségibb és egyre démonibban alacsonyrendű pancsaka-tendenciák érvényesülésének korszakában vagyunk, közeledve a földi-emberi világ ezen ciklusának bevégződéséhez.”(24) Ezen időszak viszonylagos hosszúságának is megvan a maga kozmikus analógiája: amíg ugyanis a negyedik „rend”, a súdrák uralma rövidségét tekintve megfelel a korszakok sorában a legrövidebb kor, a kali-juga időarányos hosszúságának, addig az ezt követő pancsakák uralma a világkorszak – kali-jugát követő – utólappangási idejével (pralaja) áll analógiában, amely hozzávetőlegesen ötször olyan hosszúságú, mint a szorosabban vett „proletariátus”, pontosabban a súdrák uralma.
Seyyed Hossein Nasr ma a világ egyik legnevesebb muszlim vallástudósa. Könyvei jelentős tanulmányok az iszlám művészetekről és tudományokról, a szúfizmusról, az iszlám szentekről, valamint a muszlim hagyomány magyarázatai a modern világban. Szerkesztésében jelent meg az Iszlám Spiritualitás című kiváló kétkötetes munka a “Crossroad" kiadónál. Jelenlegi pozícióját - a George Washington Egyetem iszlám tanszékének professzora -megelőzően, Nasr vezette az iráni Királyi Filozófiai Akadémiát Teheránban, ahol számos vezető szúfi és iszlám tudós, köztük Henry Corbin, T. Izutsu, William Chittick vagy Peter Lamhorn Wilson, végzett tudományos kutatásokat Akárcsak Muston Smith, akivel a Gnosis című folyóirat e témában már szintén készített egy interjút, Nasr régóta a René Guénon, Frithjof Schuon, Ananda Coomaraswamy és mások által meghatározott tradicionális szellemi irányzathoz kapcsolódik. A következő interjúban, amely 1995 májusának elején készült San Francisco-ban, Nasr az iszlám és a Nyugat közötti ellentétről, a modern élet tradicionális kritikájáról, és néhány olyan nagy vitát kiváltó gondolkozóról szól, mint René Guénon vagy Julius Evola.
Hyperborea egy édeni korszaknak, az Aranykornak felel meg. A jelenkori vélemények elburjánzó egocentrizmusának köszönhetően e témában a legfőbb tévedés az, hogy ezt a kort a jelen alapján képzelik el. Pedig ez semmiféleképpen nem a lustaságnak, a dolce farnientének, a szórakozásoknak, a hedonizmusnak, a könnyelműségnek, az individualizmusnak és a tömegek diadalának, a mindenféle szabados szeszélynek, a folyton teli gyomornak, a teljes komfortnak a kora. Nincs semmi közös az élet e tipikusan modern és involutív szemlélete, s az igazi Aranykor között. Természetesen az Aranykor külső feltételei igen kellemesek voltak, ám ebben következményt kell látni, nem elsőséget. Ezzel kapcsolatban Pierre Gordon[2] nagyon találóan írta: „…az Aranykor … egy egyedülálló aszkézis s az egész jelenségvilágról való lemondás kora volt. E régmúlt idők jellegzetességei, a szépség s a különlegesen hosszú élet nem könnyű, külsődleges feltételeknek voltak köszönhetőek, hanem az emberi tudat teljes uralmának a benyomások felett, és a létszükségletek nagyon korlátozott voltának. Semmit sem érthetünk az Aranykornak e koncepciójából, ha szem elől tévesztjük, hogy a szellem uralmán és a hús gyengítésén alapuló teokratikus koncepcióról van szó.” A modern individuum nézőpontjából, aki teljesen a modern világot irányító elvek szerint él és szilárdan hisz is bennük, a Tradíció Aranykora semmiféleképpen nem felel meg egy Paradicsomnak. Ellenkezőleg, az ő általa idealizált aranykor a Tradíció Sötétkorának a megfelelője.
Amennyiben, mint a görög kultúra örökösei, elfogadjuk Arisztotelész nézőpontját és úgy gondoljuk, hogy a rend egy harmonikus elrendezés (táxis), melynek oka az univerzális értelem (nousz), kénytelenek vagyunk azt mondani, hogy a jelenlegi nemzetközi rendszer nemcsak igazság- és jogtalan, de nem is nevezhető rendnek. Nem rend, mivel nem a nousz-on alapul, hanem epithymíán, értsd: azon a mértéktelen étvágyon, mely a történelemben, mint uzsoracivilizációra épülő imperializmus van jelen, s amelynek legnagyobb képviselője az Amerikai Egyesült Államok.
Az aktuális nemzetközi rendszer nem igaz, mivel az igazság annyit tesz, mint „mindenkinek megadni a magáét” (suum cuique tribuere) , miközben ez a rendszer nemcsak megtagadja mindezt a népektől, hanem elrabolja tőlük a vizet és a földet, ahogy Palesztinában a cionista iga alatt. Az egypólusú rendszer egy világzsarnokságként jelenik meg. Csakhogy ez a zsarnokság kezd ingadozni, mert más kontinentális hatalmak megjelenése egy a mainál kevésbé igazságtalan rendszer születését hirdeti.
K. - A napokban jelent meg az “Eurásia” internetes kiadásának honlapján Magyarország új Alaptörvényének olasz fordítása. Ezek szerint a jelenlegi politikai változasokat is jelentősnek ítéli bizonyos szempontból. Hogyan látja a magyar politikai élet alakulását?
V. – Az új Alkotmány hatályba lépése után a nyugati bankhatalom által fenntartott bizonyos politikai és ideológiai erők egy szégyentelen pert indítottak Magyarország ellen és ezáltal euroszkeptikus vagy eurofóbiás érzelmeket támasztottak a magyar népben. Ez a helyzet, arra késztetheti a Magyarokat, hogy máshová fordítsák a tekintetüket, valójában még a “Washington Post” is lehetőséget lát arra, hogy Magyarország egy orosz bástyává válhat. Minden esetre Magyarországnak lehetősége van arra, hogy egy építő kapcsolatot instauráljon azzal az eurázsiai maggal, amely az orosz, fehérorosz, kazák összefogásbol született és amely hamarosan Ukrajna területét is magába foglalja. Magyarország elöljáró szerepet játszhatna itt Európában belül, egy új eurázsiai rendnek az építésében.
Alekszandr Dugin tehetséges szerzőként indult. Főként tradicionális tanulmányai (in Milyj Angel, Elementy) és korábbi könyvei (Az Abszolút útjai; Hyperboreai teória; Konzervatív Forradalom) tekintetében jegyezzük meg, hogy a legtöbb 1945 után született nyugati tradicionalista írásainál nagyobb megszólító erővel bírnak: élőbbek, használhatóbbak, egyszerre szimbolikusak és világosak, olykor egészen költőiek és mégis metafizikaiak. Politikai vonatkozásban Dugin fő érdeme, hogy a francia Új Jobboldal erősen intellektuális-értelmi megnyilvánulásai után, az ő politikai tanulmányaiban (in Elementy, Gyeny, Zavtra) jelent meg újra – néhány olasz és magyar kivételt leszámítva – a Julius Evola halála óta meglehetősen hiányzó, nem csupán intellektuális, hanem azzal egyidejű spirituális beállítottság. Magyar nyelven megjelent öt írása közül ez a szimbolikus vonásokban megnyilvánuló spirituális háttér talán az „Erósz lázadásá”-ban a legtranszparensebb. Így ír: „A Tradíció szerint a szexus rituális cselekedet volt, amelyben a valóság fundamentuma nyilatkozott meg. A Tradíció az erotikában mély, ontológiai doktrína tükröződését látta, és a szakrális civilizáció képviselői pontosan mint Tudást, mint Kinyilatkoztatást fogják fel azt a titkos impulzust, amely a férfi szellemi energiáját a nőhöz irányítja egy életen át... a szellem ege, megmutatkozván, ámulattal ütközik össze a matéria földjével, valami mással, mint ami ő maga; a fekete föld pedig elragadtatott rémülettel tekint a hideg égi szférák abszolút kékségére.
A szakrális szemléletmód — a Tradíció szempontjai — a cél megvalósítását illető eltérő rátekintésében különbözik a profán állásponttól; azáltal, hogy a szakrális világszemlélet mindent mint szimbólumot értelmez, amely számára nem egyoldalú, hanem valami más, ami a szellemi, metafizikai szférákra mutat. A profanizmus ellenben igyekszik a dolgokat önmagukban elegendőnek, befejezettnek tekinteni, vagy más esetekben valamely konkrét, érzékelhető szintre leszállítani, így van ez a szerelem kérdése, problematikája, illetve a szexus és az erotika esetében is, sőt mi több, amennyiben az erotika kérdését mint valami mélyet, bensőségeset és kezdettől fogva lévőt éljük át, az emberi pszichikum legalapvetőbb mechanizmusait birtokolva ebben a gigantikus hatalomban, nevezetesen a szexus szférájában, —világos, jól látható és éles a határ a szakrális és a proíán szemlélet között.
Az erotika problémája nem egyszerűen egy a problémák közül, “emberi" összefüggésben jól láthatóan központi helyet foglal el. Ezért nagyon gyakoriak az erotikával kapcsolatos kérdések, alapját képezve a fundamentális vallási, filozófiai, morális és tudományos tételeknek. A szexussal az emberi létezés legkülönbözőbb szférái kapcsolódnak össze, s nem csak a pszichoanalitikus tanok formulái óta: hasonló kapcsolatok kerültek napvilágra az emberi történet legősibb emlékeiben. Az imperátor szerelme, vagy a fáraók szexuális sajátságai nemegyszer elárulták nemcsak a politikai, hanem szellemi irányultságuk változásának történetét is. A Princípium értelmezését is “a szexuson keresztül" alkalmazták, de az istenek világához mérten. (Emlékezzünk például a trójai háború isteni előtörténetére.)
Aközéppontban lévő erotikus tényező megértése profán álláspont esetében kimerül abban, hogy a megértéshez vezető lehetőség is kizárt. Nézeteik szerint a szexualitás mint állati megnyilvánulás, mint testiség gyakorol hatást az emberre, a gyönyörre való mély ösztöni törekvés kifejeződéseként.
Az Öbölháború után, a tömegtájékoztatás gyakorlatilag minden eszközt felhasználva - úgy Oroszföldön, ahogy Nyugaton - folyamatosan köztudatba dobta az “Új Világrend" kifejezést, amelyet először Bush használt, de később más politikusok is felkaptak, beleértve Gorbacsovot és Jelcint is. Az “Új Világrend", amely Egyetlen Világkormány felállítását javasolja - ahogy ezt Bilderberg Hármas Bizottságának ideológusai is nyíltan megvallják -, már nem egyszerűen a világbankárok bizonyos “okkult" csúcsának politikai-gazdasági uralma kérdése. Ez a “Rend" valamiféle sajátos ideológia világ szinten való győzelmét vetíti előre, s azt jelzi, hogy nem csupán technológiai uralomról van szó, hanem “ideológiai forradalom"-ról, “tudati fordulat"-ról, “új gondolat"-ról is. A megfogalmazások szétfolyása, az állandó konspiráció és elővigyázatosság, ezen mondialisták szándékos titokzatossága, egészen az eddigi pillanatig nem tették lehetővé azon új ideológia körvonalainak világos meghatározását, amelyet bolygónk népeire akarnak erőltetni. Irak után azonban, mintha valakinek a parancsára történt volna, feloldottak bizonyos tilalmakat, és publikációk tömege jelent meg, amelyekben kezdték a dolgokat saját nevükön nevezni. Ennek következtében, folyóiratunk (Elementi) szerkesztőségének kipróbált munkatársai által felállított analízis alapján, kísérletet teszünk az “Új Világrend" ideológiai alapelveinek alapjaiban való körvonalazására.
A liberalizmus, a kommunizmus és a nemzetiszocializmus korszaka után a másik kettőt túlélő dekadens liberalizmussal szemben egy úgynevezett "negyedik politikai elméletre" van szükség. Dugin a posztindusztrális társadalom elleni harc zászlaja alatt a kommunistákat és a nemzetiszocialistákat is integrálni szeretné egyfajta "nemzeti-bolsevizmus" jegyében. A kommunizmuson kisebb változtatásokat eszközölve és a nemzetiszocializmust a konzervatív forradalom szellemisége felé orientálva össze lehet egyeztetni a negyedik politikai elmélettel.
A szerző egy sajátos szláv újpogány etnikai miszticizmus jegyében mind az ateizmust, mind a monoteizmust elutasítja anélkül, hogy bármilyen élő tradíciót megjelölne orientációs bázis gyanánt. A "katolikus" (szekularizálódott és liberális) Nyugatnak Dugin szerint törvényszerűen el kell pusztulnia, hogy megszülethessen az egységes eurázsiai birodalom, amelyet egy parancsoló geopolitikai szükségszerűség hív életre. Ez az elv az "eurázsianizmus".